Tovább, tovább, tovább

Basszus, az milyen, hogy ez ember elkészül a tervekkel, ettől örömöt érez és nyugalmat, hogy akkor ez most menni fog megint -- aztán az Nagy Rendező egy intéssel átszervez mindent; akkor persze egy sóhaj, és az új leosztás mentén elkezdődik a gondolatépítészet megint, más napok, más hónapok, más gondolkodásmód.

A jókívánságokat köszönöm.

A jövő héttől mindenesetre próbálunk, ha minden igaz. Már annyi gitárunk van, hogy el sem férünk tőle, azokon összesen annyi hang van, hogy fel sem sorolhatjuk. Azokon a hangokon el lehet játszani az új dalokat, amiket persze egy macskaszaros bádoglemezen is el lehetne játszani, de az valahogy nem olyan. A remélt négyzetméterek viszont késnek: egy alkalmas testalkatú embernek mocskos üregekben kell fel-alá másznia egy sztálinbarokk épületben, hogy a levegő, amit beszívunk, szabványosan egészséges (azaz halott) legyen -- és ezt bizony meg kell várni. Reméljük, hogy a hangulatot nem takarítják ki, és a falakba ivódva így megmaradnak kis és nagy filmek embereinek és zenéinek hangjai. Magamnál vagyok ám, csak szeretek talányos lenni. "Játsszuk azt, hogy félünk megint / Játsszuk azt, hogy játszunk megint / Hogy az idő nincs hályog alatt..."

Elektromos paramétereket egyeztettem egy emberrel a múlt héten, hogy milyen erősítőnk mennyit fogyaszt és hol legyenek konnektorok. Nem is olyan rég hatalmas fapaneleket esőben cipeltek át emberek az esőn. Ők is reménykedtek, hogy visszahozhatják, és lám: így lesz.

Jó a levegő a városban, szeretem a szelet, hogy kitisztítja.